Tiszabura története

Községünk története a régmúlt időkbe nyúlik vissza. A szolnoki Verseghy Múzeumban több, a történelem előtti korokból származó emléket tekinthetnek meg az érdeklődők, s a tizenkilencedik századi gátépítési munkák során gepida és avar kori leletekre is bukkantak a régészek.
Mai településünk elődje feltehetőleg a korai Árpád-korban jött létre, habár az első középkori oklevél csupán 1331-ben említi Bwra alakban. A nyelvészek feltevése szerint a Bura elnevezés a "bor" szóra vezethető vissza, amelyből származik a Bora, Bura személynév, aki feltehetőleg a település első birtokosa lehetett. A községünkhöz tartozó Pusztaskony elnevezését Taksony fejedelemről (uralkodott 955-972) nyerte (a "k" és "s" hangok felcserélésével). A fejedelem településünket a sógorságához tartozó Thonuzaba besenyő vezérnek adományozta, akiről azt tartja a néphagyomány, hogy feleségével együtt élve temettették el, mivel ragaszkodtak őseik pogány hitéhez és szokásaihoz. A falu kora-középkori birtokosai az előkelő Szalók (a mai Abádszalók névadója) és a besenyő eredetű Tomaj nemzetségből származtak, a későbbiekben a település urai közül a Domoszlayakat és Rozgonyiakat említhetjük. A rendkívül vegyes etnikai összképet tovább színesítette a kunok 13. századi betelepítése, akik a térségben jutottak nagyobb szállásterületekhez.

A 14. században egy Cenk (Chenyk) nevezetű cseh vitézt említenek a források a terület földesuraként. Ekkortájt épült egyhajós, csúcsíves - román és gótikus stílusjegyeket is magán hordozó - műemléktemplomunk, ahol a későbbiekben a hívek - a hagyomány szerint - a Csehországból származó, és a katolikus egyház által tűzzel-vassal üldözött huszita tanokat követték.

A mohácsi vészt követő zűrzavaros időszakban számos végvári kapitány, a török és osztrák háborúkban kitűnt vitéz nyert Burán adományt. 1561-ben a Recskyek, 1576-ban a Nádasdyak, később a bothfalvi Both család, a Kátayak, Keglevicsek, majd a roffi Borbély Balázs szerzett itt birtokot, miközben a szultán által kinevezett előkelők, földesurak is nehezítettek a szegény nép életét.

Az alföldi területeken népszerű reformáció tanai hamar meggyökeresedtek községünkben, s első, az 1670-es évekből név szerint is ismert lelkészünket, Jenei Albertet a pozsonyi Habsburg vésztörvényszék előtt találjuk, ahol a hitük mellett kiálló egyházi vezetőket itáliai gályarabságra ítéltek.

A középkori gazdaság és demográfia jellegzetességeiből kifolyólag rendkívül alacsony népességi adatokat jegyeztek fel a történetírók. A 16. században is csupán 20-25 családot tartanak számon, s a 18. sz. végén is megközelítőleg 800 főt tett ki a falu népessége. Viszont rendkívül magas arányt ért el a községünkben élő - a birtokok aprózódása révén jórészt elszegényedett - kisnemesek száma. Az árpád-kori halász, legeltető életmódról a földművelésre való áttérés folyamata az Anjou-korban záródott le, a török dúlás és a nyugat-európai kereslet következtében azonban az állattartás később ismét dominánssá vált. Ezzel párhuzamosan a paraszti társadalom is erősen differenciálódott: kialakult a módos parasztgazdák vékony társadalmi rétege, valamint a nincstelen zsellérek és töredéktelken gazdálkodó szegénysorsú jobbágyok népes csoportja.

A másfél évszázados török korszak és az azt lezáró felszabadító hadjáratokban a település lakossága rendkívül megcsappant, Taskony szinte teljes egészében elnéptelenedett, s az új földesurak több évi adómentesség ígéretével próbálták benépesíteni a lakó nélkül maradt otthonokat, pusztán maradt területeket. Az új birtokosok közül a Forgáchokat és az Orczyakat emelhetjük ki, a régi nemesi családok közül csupán a Recskyek és a Borbélyok tarthatták meg egyes birtokaikat.

A Rákóczi-szabadságharc idején, 1704 és 1706-ban Rabutin császári generális hadai vonultak át községünkön, s a szerb felkelők falunkat földig rombolták. Településünk majdnem három évtizedig pusztán állt, s csupán 1737-38-tól - a környező településekről való beköltözők révén - indult újra az élet (az elnéptelenedett Taskony határát ekkor csatolták községünkhöz).

1799-től hét esztendei munkával templomunkat jelentősen kibővítettek (ekkor épült fel a barokk kőtorony, s itt kapott helyet a régi burai 40 fontos /körülbelül 20 kg-os/ egyházi csengő és a taskonyi harang összeöntéséből született három és fél mázsás nagyharang).
A község újratelepítésében kiemelkedő szerepet játszó és bőkezű egyházi mecénásnak számító Recsky család néhány jeles képviselőjének hamvai ma is templomunk ódon apszisa alatt nyugszanak.

1741-re datálható a községi anyakönyvezetés bevezetése, 1739-ből ismerjük az első fiútanító, míg az 1780-as évekből az első leánytanító nevét. 1793 és 1796 között a művelt, európai látókörű Diószegi István próbálkozott az iskolai oktatás megreformálásával, sajnos kevés sikerrel.

A 18. század végén, 19. század elején komoly problémát jelentett a jobbágyság megoldatlan helyzete, akik jelentős számban (több mint ötven família) a súlyos robbotterhek elől a távoli Csanád megyébe települtek át.

A folyószabályozás előtt a korszak emberének mindennapi életének részét képezte a folyóhoz való alkalmazkodás, a halászat, a Tiszára járás, a kosár és gyékényfonás. A nagykunsági települések összefogásával 1780 táján készült el az 500 ölnyi, Mirhó fokot elzáró kisebb töltés, míg 1858-ban Vásárhelyi Pál tervei alapján egy több mint 10 kilométeres nagy kanyart vágtak át, s terelték a folyót új medrébe.

Az 1857-ben községünkben felépült az új iskola épülete, ahol az akkor modernnek számító négyosztályos rendszer és tanterv szerint folyt az oktatás.
1858-ban mai iskolánk névadója, Recsky Klára a szegény sorsú gyerekek, valamint a tanítók jutalmazására is jelentős alapítványt tett. A família másik elhíresült tagja, Recsky "Bandi" ihlette Jókai Mórt, hogy az "Egy magyar nábob" oldalain a csöppet sem pozitív Kutyfalvi András alakját mintázza.

1876-ban a kiegyezés utáni közigazgatási reform keretében Bura Heves megyétől Jász-Nagykun-Szolnok megyéhez, a tiszai járásba került, elöljáróságunkat a főbíró, másodbíró, rendőr, közgyám, öt tanácsos, a jegyző és segédjegyző képezte.

A polgári átalakulás éveiben szerzett birtokot községünkben az országos hírnévvel bíró Szapáry család, akiknek romantikus stílusú főúri rezidenciája az 1860-as években épült, s kezdetben 5000 holdnyi területen gazdálkodtak. Legfényesebb pályát Szapáry Gyula, az ország 1890 és 1892 közötti miniszterelnöke futotta be (előbb belügy, később pénz- és földművelésügyi miniszterként tevékenykedett, utóbb a tárnokmesteri és az OMGE elnöki posztját töltötte be), akinek kormányában olyan történelmi nagyságok, mint Baross Gábor, Wekerle Sándor, Szilágyi Dezső jutottak bársonyszékhez. 1875-re készült el a család romantikus stílusjegyeket hordozó templomszerű sírkápolnája és kriptája, ahol az egykori miniszterelnököt helyezték végső nyugalomra.

A Bárczay család ugyancsak ekkor jutott fontos szerephez községünk életében. Bárczay Gyula házasság révén szerezte meg a Recskyek egykori kúriáját, melyet impozáns klasszicizáló stílusban építtetett át. Nevéhez köthető a templomi orgona, úrasztala és szószék 1895-ös építtetése, amelyet később örökös egyházi főgondnoki cím adományozásával köszönt meg a hálás utókor.

A korszakból több műemléki védelemre javasolt épület is fennmaradt.
A Szapáry uradalom emeletes magtárépülete a 19. sz. utolsó harmadában épült, a polgári jólét jegyei ismerhetők fel a Füzi-féle egykori gazdaház egyedi tetőkialakításában, főhomlokzati részében. Az egyszerű parasztházak építészetét kerek, majd szögletes oszlopú, a 20. század huszas éveitől a fűrészelt díszítésű, faoszlopos tornácú épületek jellemezték. A Kossuth és Táncsics úton ma is megtekinthetők az utcai tulipános zsalugáterek, díszes erezetek, vagy a háromosztatú fatornácos épületek sajátos jegyei.
A paraszti kultúra, közösségi élet vonatkozásban a gyakori fonók, tollfosztók, kocsmai és tamburabálok említhetők. A népi hitvilágban sokáig megőrződött a táltos és boszorkányhit, Orvos Tóth Sándornak, Bíró Julisnak természetfeletti képességeket tulajdonítottak, s a környező településekről is többen jártak hozzájuk.

Az első világháború hadszínterein a falu lakosságának 20 %-át találjuk, emléküket a Hősök terén látható 1928-ban közadakozásból emelt fehér márványobeliszk őrzi. A tanácsköztársaság bukását követően községünk román megszállás alá került (a rekviráló hadak nyomán Tiszabura terményei és állatállománya 60 %-kal csappant meg).

Az 1920-as, '30-as években Tiszabura lakóink száma már meghaladta a 2500 főt (ezen belül a roma népesség 15 %-ot képviselt /körükben korszakunkban 100 %-os arányszámra tehető az analfabetizmus/ - érdekességként említhetjük meg, hogy az 1800-as évek elején csupán egyetlen cigány család élt a faluban). Községünk ezekben az időkben saját ecetgyárral rendelkezett, s Schwarz Izidor korcsmáros 1927-ben alapította évi 36 000 pengős forgalmú szikvíz-gyárát. A parasztság gondjainak enyhítésére a Nagyatádi-féle földreform során 718 hold került kiosztásra 273 igénylő család között, a pusztataskonyi grófi birtokon azonban továbbra is nagyszámú katolikus uradalmi cselédség élt.

1930-ban falunkban egy református (három tantermes és három tanárt foglalkoztató), egy egytanerős római katolikus valamint egy egytanerős gazdasági iskola működött, továbbá okleveles óvónő vezetésével községünk fenntartott egy nyári menedékházat. 1924-25 folyamán épült fel a falu járványkórháza, s 1928-ban került sor a villanyáram bekötésére.

A német csapatokat a szovjet haderő 1944. október 14-én szorította ki a faluból, azonban a háborús pusztításokat igencsak megszenvedte községünk (több száz fővel csökkent a falu népessége, és elveszett a település állatállományának több mint 90 %-a).
Az 1945-ös földreform révén megszűnt az uradalmi cselédréteg, s 2700 hold föld került kiosztásra 372 igénylő család között.
A Szapáry-kastély és a Bárczayak kúriái az államosítás sorsára jutottak (előbbit iskolaként, majd szociális otthonként hasznosították, a Bárczay rezidencia parkjában iskolát és sportpályát alakítottak ki, az épületet kultúrházzá alakították, míg a dobogóháti kúria lebontása előtt TSZ-istállóként funkcionált). Köztulajdonba került közsgünk szikvíz és ecetgyára, 1949-ben jött létre a korábbi önálló parasztgazdákat tömörítő Lenin Termelőszövetkezet.

1976-ban épült fel az új orvosi rendelő (szolgálati lakással és egészségházzal, amelyben helyet kapott az anya-, csecsemő- és gyermekvédelem is), 1979-ben készült el három szintes iskolánk (korábban 6 különböző helyen történt a nebulók oktatása), 1982-ben a helyi vezetés a régi tantermekből 125 személyes óvodát alakított ki. Könyvtárunk a korszakban 12 000 kötettel rendelkezett, a falu mozija viszont 1989-ben zárta be kapuit.

1975-ban került sor a törpevízmű létesítésére (1990-re 21 km-re nőtt a község közözemű vízvezeték-hálózata), 1982-ben épült fel községünk új ABC áruháza, majd postahivatala, 1989-ben létesült. Egyre több földút kapott szilárd burkolatot (ezek aránya a '80-as években még csupán 50 % ot tett ki), a telefonhálózat széles körű kiépítése viszont az 1990-es években valósult meg.

A rendszerváltást követően községünk súlyos munkanélküliségi gondokkal találta szembe magát (a mintegy 60 %-ra becsült roma népességen belül különösen súlyosnak mondható, s a társadalmi lecsúszás veszélyével fenyegető helyzet alakult ki). Nagyobb arányú foglakoztatásra sajnos nincs lehetőség (néhány évi működést követően megszűnt a 25-50 dolgozónak kenyérkeresetet biztosító seprűüzem és kartonhajtogató vállalkozás).
A községi önkormányzat különböző közcélú és közhasznú programjai révén számít a legnagyobb munkaadónak.
A faluvezetés különböző pályázatok révén kívánja a község modernizációját továbbvinni, a falu jövőjét megalapozni. Útépítések, csatornahálózat kialakítása, vízmű rekonstrukció, cigánytelep-rehabilitáció, üdülő- és rekreációs központ létrehozása a turisztikai fejlesztéseken belül.